Bábel

Fegyverlövés dörren a marokkói sivatagban. Ez indítja el egy amerikai turistapár küzdelmét a túlélésért, és köti őket a világ másik három pontján lévő emberekhez. Két marokkói fiúhoz, akik akaratlanul bűnözőkké válnak, egy dadushoz, aki két amerikai gyermeket igyekszik átcsempészni a mexikói határon, valamint a siket, problémás japán tinédzser apjához, akit a rendőrség köröz. A földrajzi távolság, a kultúra és a nyelv által elválasztott négy csoport a közös végzet felé tart. Néhány nap alatt mindegyikük megtapasztalja a tökéletes elveszettség érzését, miközben fölfedezik a kapcsolódás és a szeretet valódi mélységét.

„A Bábelt az a morális, belső igény hívta létre, hogy megtisztuljak és beszéljek mindarról, ami betöltötte a szívem és az elmém – mondja a rendező. – A legnagyobb élmény az volt számomra, hogy elkezdtem forgatni egy filmet az emberek közötti különbségről, arról, ami elválaszt bennünket, a fizikai és nyelvi korlátokról. Útközben rádöbbentem, hogy valójában arról készítek filmet, ami összekapcsol bennünket: a szeretetről és a fájdalomról.”

A Bábel középpontjában a huszonegyedik század egyik legnagyobb problémája áll: az emberek közötti kommunikáció hiánya. A legszomorúbb az egészben, hogy nem kell elveszni a marokkói sivatagban, vagy a tokiói forgatagban, hogy elszigeteltnek, magányosnak érezzük magunkat. Inarritu szerint a legborzasztóbb magány az, amit magunkkal, a feleségünkkel, a gyermekeinkkel élünk meg. A rendező úgy véli, a film olyan nemzetközi nyelv, amely segítségével a művész áttörheti a valós és a kommunikációs gátakat bárhol a világon. „Nincs tökéletesebb eszköz a nyelvi korlátok áttörésére, mint a zene és a látvány. Ezeket nem szükséges lefordítani, mert általános emberi érzelmeket érintenek meg” – mondja.