A lovakat lelövik, ugye?

Az 1930-as évek elején maratoni táncversenyt szervez egy tengerparti sportcsarnokban a sokat próbált, bölcs mutatványos. Az egyik jelentkező, Gloria – miután eredeti társát már a nevezéskor kiszuperálta az orvos – egy véletlenül épp arra lézengő srácot kap partneréül, aki sokáig értetlenül áll táncosnőjének keserűsége, harapós pesszimizmusa előtt. Az agyonhajszolt vesztesjelöltek hősies erőfeszítéssel mutatják be a parketten az élet harcának, a párok cserélődésének sűrítetten izgalmas képét.

A már semmire se használható lovakat végül „levágják”, azonban – ahogy a film megmutatja – nincs menekvés azok számára sem, akik egy olyan társadalomban szenvedtek hajótörést, amely tőkét kovácsol az emberi létküzdelemből. A táncverseny ezáltal a teljesítményorientált amerikai társadalom metafórájává válik.

„Sydney Pollack (…) összehozott egy visszataszító s ugyanakkor szánalomra méltó emberi állatkertet: csavargót és állás nélküli statisztát, lecsúszott filmszínészt és öreg tengerészt, fiatal párt, amely a megszületendő gyermekük érdekében táncol. Elveszett embereket, akik szeretnék, ha rájuk találnának. (…) Tánc közben és a tánc rövid szüneteiben alakulnak emberi kapcsolataik: szerelmük, gyűlöletük, irigységük és önfeláldozásuk. Egy ponton túl mi, nézők is megérezzük, hogy gyötrelmes haláltáncuk -élettánc- is, hogy a véget nem érő tánc ki tudja hány napjába sűrűsödik az életük, hogy ezt a táncot már nem képesek abbahagyni, mert az egyet jelentene az élet feladásával.” (Réz András)