Az olasz neorealista alapelvhez hűen, Roberto Rossellini amatőr színészeket keresett filmjéhez, akiket egy római ferences monostorban talált meg, hogy eljátsszák Szent Ferencet és követőit ebben az elbűvölő filmes meditációban. Az olasz cím (tkp. „Ferenc, Isten udvari bolondja”) ellenére az udvari bolondok inkább Ferenc követői, különösen Boróka testvér, akik megpróbálják követni mesterük lábnyomait – de emellett vidámak és szabadok, és még a materialista modern emberek is felismerhetnek ebben valamit, ami hiányzik a mi deszakralizált korunkból.
Mindazonáltal Rosselini nem elégíti ki az érzékeny kortárs igényeket azáltal, hogy Ferencet egy különc szabad szellemként, amolyan középkori hippiként alkotja újra, mint azt Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjében láthatjuk. Ferenc itt kihívásként áll a modern hallgatóság elé, hiszen az ő gyermeki lelkében összeolvad a szigorú vallási kötelezettségek iránti ragaszkodás és az evangelizáló buzgóság.
Az epizodikus film nem kísérli meg feltárni Ferenc korai életét és megtérését, vagy stigmáinak elnyerését és halálát. Ehelyett a film Rossellini szavai szerint arra fókuszál, ami „a ferences tapasztalat derűs oldala, a játékosság, a „tökéletes öröm”, a szabadság, amit a lélek a szegénységben talál meg, és az anyagias dolgok iránti abszolút közönyben”. Rossellini fáradozásainak gyümölcse egy gyönyörűen egyszerű kis film, ami ugyanannyira az emberi lélek kíváncsiságának eredménye, mellyel magát a filmet készítették, mint a lelki örökségé, ami transzcendentálja a témát.